Ma elmentünk édesanyámmal a hospice házba. Kegyetlen dolog ezt kimondani.

Napokon keresztül kiabáltam, veszekedtem, berzenkedtem, de be kell látnom: nem lehet otthon ápolni. A kórházban egyik helyről tologatják a másikra, sehol sincs "létjogosultsága", hiszen mindenki lemondott róla. Gyógyíthatatlan.

Az épület talán két saroknyira van a helytől, ahol gyerek volt. Ha nem csal az emlékezetem, nagyanyám abban az utcában látta először egy kislánnyal, akivel ellógott fagyizni... Másik irányban két sarokra születtem én... A körök valahol mindig bezárulnak.

A ház kívülről olyan, mint egy lakótelepi iskola. Belülről viszont - én is meglepődtem. Nyugalom és elfogadás sugárzik minden egyes hússzín falból. Csend van és szinte meghitt. Miért nem lehet ilyen egy kórház? Miért csak a menthetetlenek kapják meg ezt a bánásmódot? Mennyivel kevesebb ember szorulna erre, ha már ott is emberként kezelnék? Rengeteg kérdés, nem tudom a válaszokat.

Beszéltem a vezető doktornővel, aki a nagynénémmel dolgozott együtt 30 évig. Azt hiszem, ez a tény nem kis szerepet játszott abban, hogy kaptunk helyet.

Beszélgetés közben csörgött a telefonja, és úgy, olyan természetesen, nem sértőn beszélt egy frissen eltávozott betegük hozzátartozójával, mintha arról beszélne, hogy igen, el kellett utaznia, mert ő azt akarta, neki ott jobb.

Ültem a székben, és hálás voltam. Ez a hely, ha talpra nem is állítja, de végre tapintatosan bánik a haldokló érzéseivel, érzelmeivel.

Kitöltöttem a papirokat, és egy nagyon rövid "idegenvezetéssel" megismertem a helyet. Csendes, növényekkel teli, hólepte kert, kis szobácskák, minden felszerelés, ami kell. Az ajtók fölött kis táblák, hogy épp ki "szponzorálta". Talán zavaró is lehetne, de ebben is van tapintat. Persze az önzetlenség nem hivalkodik, de nekem személy szerint nincs kifogásom ellene.

Miközben a doktornő írta a kórlapot, persze azonnal kitört belőlem a kérdés: miért nem, mikor vihetem haza? Hiszen van házi ellátás, hiszen meg tudják oldani. A válasza dodonai volt: ha akár járókerettel ki bír menni egyedül a wc-re, akkor azonnal.

Apámnál egyébként csak délelőtt voltam, nem sokáig. A zárójelentéséért rohantam be, én vittem át a hospice-ba. Odaültem az ágya mellé, és kérdőn rám nézett "mi van a kezedben". Mutattam neki, rajta nagy betűkkel: zárójelentés.

A szemöldöke hirtelen felszaladt, és csodálkozva nézett rám. Elmeséltem neki, hogy neurológiailag, belgyógyászatilag stabil. Átkerül egy helyre, ahol szinten tartják, és fájdalmat csillapítanak. És talán nem volt hazugság, hogy azt is hozzátettem - mert a kemot még nem lehet folytatni.

Ma egy kicsit határozatlanabb volt, nem akart eltökélten meghalni. Hiszen a hétvégén már rákérdeztem, és akkor azt mondta, feladta. Ma, mintha valami csillant volna a szemében. Nem tudom, mit higgyek, miben reménykedjek...

Holnap tehát, 11-kor indul a menet. A következő.