Apámra várok másfél órája a hospice társalgójában, a mentő már elindult egy jó ideje, ki tudja, mikor ér ide. Két beteg ebédel előttem az asztalnál, egy néni és egy bácsi. Épp az evésre unszolják őket, hogy le ne gyengüljenek. A néni a 90 felé járhat. Csendes tragédia, mindennapi dráma. Öregség, gyengülés. És mégis, valahol összekacsint a két öreg, míg a néni már szintén nyugdíjas lánya győzködi csuparánc anyját. Mosolyogva beszélik, hogy nem kell a segítség. Hiszen ki törődne velem, ha én nem. Más nem törődik velünk, de nem is kell - mondja a bácsi, miközben szorgalmasan szürcsöli a paradicsomlevest. Zsuzsika, félek enni, mondja a néni. Az ő lányát is így hívják. És ő is kapaszkodik az anyjába. Mikor azt hiszi, nem látják, gyorsan visszanyel pár könnyet. Látjuk, ahogy töpörödnek, gyengülnek. És mégis, sokkal erősebbek nálunk. Szabad őket visszatartani? Egy 90 éves más, mint az, aki még a hatvanat sem töltötte be. De három hete tartó dilemma: adjak erőt, és húzzam ki, vagy nyugodjak bele? Kapaszkodjak csak azért, mert nekem rossz, ha nincs itt? Kapaszkodjak azért, mert nekem ő érték? Vagy adjak erőt, mert vannak csodák? Ne engedjem? Rázzam fel? Hiszen annyi mindenkiről mondtak le. A szomorú, hogy nem tud egyikünk sem objektívan látni. Sem ő, sem én. Itt nincs jó megoldás.