Kisfiam, ma voltam a nagypapánál. Nagyon rosszul volt, és nagyon fájt a pocakja. Megállt a szíve... meghalt. Már nem fáj a - nem baj, gyere, állj fel, leporoljuk a havat - már nem fáj neki. Lehet, hogy most egy pár napig szomorú leszek, és néha sírni fogok. - De anya, miért nem a nagypapa sír, ha meghalt? - Nem kicsim, a nagypapa már nem sír. Megállt a szíve, már nem mozdul. Nem is gondol semmire. A teste mozdulatlan. - Anya, nézd, ezen a hókupacon is átmegyek...

És végig, az egész úton, haza az óvodából sütött a nap, valami földöntúli erővel. Pár napja, mikor szakad a hó, és már a belgyógyászaton feküdt, mondtam neki, hogy alig lehet látni a hóeséstől. Aztán még beszéltem hozzá, mikor hirtelen a falra mutatott. Néztem, odasütött a nap.

Ma, mikor elbúcsúztam tőle délután, az autóban végre magam maradhattam az üvöltő zokogással. Minden pocikámmal azt kívántam, azt kérdeztem, hogy most már végre boldog legyen, és jól érezze magát. És akkor a mocskos, szürke felhők közül kiszakadt először egy kis napsugár, aztán egyre több. És amíg Óbudáról hazaértem, át a Dunán, végig ragyogott az ég, amerre mentem. A napsütötte rész a hozzánk vezető lehajtó után borult árnyékba. És utána is... egész addig, míg le nem nyugodott a nagy tűzgolyó, valahol mindig elém villant egy napsugár. Meg még talán utána is... ma egy perccel tovább volt világos...

Fáj, kimondhatatlanul fáj, hogy már nem tudok vele beszélni. Mikor két és fél hete megtudtam a hírt, hogy megint bent van, a gyomromba nyilallt - soha többé nem fogunk órákat telefonálni. Egy hónapja mindent megadtam volna egy fájdalommentes napért. Egy hete mindent megadtam volna, ha egy fél órát megint el tudnánk beszélgetni. Most mindent megadnék azért, hogy még egyszer a szemébe nézhessek...

Fél órával késtem le. Fél óra, amíg itthon tébláboltam reggel. Fél óra, míg kiöltöztem, mert ma valamiért szépen akartam hozzá felöltözni. Fél óra, míg hatott a morfin és végre el tudott aludni...

Pár napja hirtelen kitört belőle: tizenhat nap. Ránéztem, és azt hittem, időzavarban van. Kiszámoltam neki. Nem Papa, tizenkét napja fekszel bent. Rámcsodálkozott, és épp csak azt nem mondta - hülye vagy te, lányom.

Ma telt le a tizenhatodik nap. Megszabadult minden fájdalomtól, minden szenvedéstől. Már nincsenek kínok. Az arcát néztem, és kisimult. A homlokán már nincsenek ráncok, a haja nem kócos. A szeme csukva van, és a szája, mint egy kiskapu, kinyílt. Kilépett rajta, nekivágott valaminek, amiről talán, jó esetben sejthetjük, hogy mi az.

Ő az első halott, akit láttam. Féltem belépni a kápolnába, aminek az ajtaján nem sokkal előtte, csodálkozva néztem az égő mécsest - biztos valamelyik beteg szabadult meg a kínlódástól, gondoltam, és trappoltam tovább a szobája felé. A nővérpultnál szóltak az ápolók, hogy várjak kicsit. Épp ráláttam az üres ágyára. Biztos kivitték fürdetni - gondoltam. És ahogy vártam az ugye kérdésre a megerősítést, csak a lehajtott, csóváló fejeket láttam. "Most reggel kilenckor, épp most vittük át a kápolnába" suttogták.

Nem tudom, melyik volt az első gondolatom. A megszabadult és az elvesztettem azt hiszem, egyszerre hasított belém.

És persze fél órával később már a legjobb pszichiáter, a bürokrácia ül a nyakamban. Igen, aláírom az OEP-es papírt, a halottvizsgálati lapot megnézem, a zárójelentéskupacokat gépiesen leteszem magam mellé.

Nem, a bürokrácia a legmélyebb gyászban sem hagy egyedül. ÁNTSZ, okmányiroda. Jó, köszönöm, akkor ha a főorvos úr visszaért, legyenek szívesek felhívni az édesanyámat. Ó, ma nincs ügyfélfogadás az anyakönyvi hivatalban? Hm... Ó, köszönöm, nagyon kedvesek, hogy mégis. Ja, nem. Látogatni jöttem, a születési és a házassági anyakönyvi kivonat nincs nálam. Nem, a jogosítványa és az útlevele sem. Jó, akkor holnap visszajövünk. Á, köszönöm, hogy visszahívtak, igen, jövünk. Nem, nem kérünk boncolást, legyen szíves engedélyezni. Jó napot, köszönöm, hogy visszahívott. Igen, szeretnénk azonnal elszállíttatni Balatonlellére, mert ott szeretnénk eltemetni. Igen, abba a sírba. Nem, nem akarok újat váltani. Jó, mennyibe kerül az üknagyszüleim exhumálása és hamvasztása. Nem probléma. Igen, jövő szombaton. Köszönöm, hogy beszél a tisztelendő úrral. Hoppá anyukám, három óra. Indulok az oviba, fél négyre oda kell érnem, mert négytől átkerül a kék csoportba, az meg még húzós, mert még épp csak beszoktatós...

Igen, az élet megy tovább. A nap felkel és lemegy - bár néha csodamód ellop egy pillanatot az éjszakából.