Két hét hajtás után ismét itt ülök... töröm a fejem, hogy mit is akarhat tőlem az a naponta változó pár ember, aki ír. Mindenki a megértéséről biztosít, szóljak, ha kell segítség, hogy vagyok...
Két hétig a rajzokba, a tanulásba, makettépítésbe menekültem. Most kifogyott az anyag. Szembe kell néznem az ürességgel, ami szombaton is megérintett.
Egy hétig szinte kibírtam könnyek nélkül. Tintás volt a kezem, és bár fájt, hogy már nem az ágya mellett rajzolok, de igyekeztem csak azt figyelni, ahogy a tus lassanként beteríti a hófehér pauszt. Aztán szombatra elfogyott a tüzifa, ki kellett menni az első adagért, amit Ő rakott félre nekem.
Pakoltam a zsákokat, körülöttem emberek, mégis Őt láttam. Ott törte októberben a diót, itt terveztük a jövőt. Végül elfogytak a zsákok, a kupac üres helyén már nem találtam feladatot. Kiürült, elfogyott. És vártam, ahogy utoljára láttam kint az udvaron, hogy megjelenik megfontolt, lassú járással - már nem volt olyan fürge, mint régen - és mosolyogva bólint egyet.
Néztem a fás zsákokat, és azt éreztem, hogy elégedetten nyugtázza a dolgot, jó munkát végeztünk. Elöntöttek a könnyek...
Írjátok, hogy nehéz lehet, és fáj. Igen. Nehéz és fáj. Szenvedek, mint a kutya, naponta százszor nyúlok a telefonhoz, hogy felhívjam. Bemegyek a szobába, és az üres helye az asztal mellett szíven üt. Az eszem tudja, hogy már nem szólhatunk egymáshoz. A tudatom még nem fogadta el.
