Itt ülök - még egyedül - és úgy érzem, írni kell. De mit? Kinek? Nem tudom.

Annyi péntek estét tölthettünk volna együtt. És mégis, valahol elvesztek a társas magányban. Hibák, amikből tanulni lehet, tanulni kell - amik jóvátehetetlenek.

Ezerszer elmantrázott mondatok, ezerszer megértett, végiggondolt gondolatok. A nincs és a van csap össze bennem naponta sokszor. Hiszen hány hónap volt, mikor nem beszéltünk egymással... és csak most mondják, mások mondják, hogy olyankor ki voltál fordítva, és nem lehetett kezelni. Sajnálom, ha a vitánk bárkinek is ártott... Én is féllábú magasugró voltam olyankor. És most?... Most írok, és azt érzem, hogy a szívem szakad meg. És valahogy azt is érzem, hogy mögém lépsz, és végigsimítasz a hajamon. Amit soha nem akartad, hogy levágjak.

Érzem, hogy itt vagy, érzem, hogy szeretsz te is. De miért csak most? Miért csak most jöttünk rá arra, hogy mi az élet értelme? Igen, persze - a többiekre vigyázok, velük már másként lesz.

Szeretnélek elengedni. Szeretném, ha tovább tudnád követni az utadat valahol a csillagokban. Szeretném, de nem megy. Élem tovább az életem, ami jobb, mint bármikor volt. Az épszerk bukást is belevéve (igen, megbuktam, hülye voltam), szóval mindent összevetve is jobb, boldogabb az életem, mint valaha. Épp csak nem tudom neked úgy elmondani, hogy a szemedbe nézzek közben.

A műtét után, míg az intenzíven feküdtél, valamiért hívni akartalak. Aztán eszembe jutott, hogy így most nem tudlak elérni. És nem tudod elhinni, milyen boldog voltam, mikor először beszéltünk utána. Akkor úgy éreztem, visszakaptalak.

Aztán lassanként kikerültek a csövek is. Tudod, milyen érzés volt az etetőkatétert az arcodhoz varrva látni? Jobb, ha nem... Aztán sikerült először végigsétálni a folyosón. Piszkáltalak, hogy el tudod-e olvasni az étterem tábláját a túlvégén, és azt mondtad, igen. És végigmentünk oda-vissza, kis pihenőkkel. Büszkébb voltam rád akkor, mint bármikor előtte. Akartál és tettél, és gyógyultál.

Végig ott lapult bennem, hogy ez az út nem lesz hosszú, mégis akkor, ott a folyosón elhittem én is, hogy vannak csodák. Vannak... csak fel kell ismerni őket. Ma is sütött a nap.