Szombaton volt két éve, hogy elkéstem. Nem tudom másképp mondani... Még mindig csak ülök magam elé meredve, bambán, és azt kérdezem folyton, miért?

Nehéz volt ez a két év. Huszat öregedtem. Belefásultam, megtörtem, a boldogságom szinte ráment. Ülök a romok tetején, és nézem, hogy mi értelme az egésznek nélküled. Nem, nem a dátumtól vagyok szomorú. Dátumra bőgni anyám tud.

Nekem a hóesés, egy felhő, egy emlék, bármi, amiről eszembe jutsz... nekem az tölti fel a szemem csordultig.

Ma belenéztem az esküvői videó elejébe. Ki hitte volna, hogy egyszer valaki is örülni fog neki. Vételenül dilettáns, reszkető, össze-vissza zúmoló. De ott vagy rajta. Most látom, milyen ideges voltál. Most látom, hogy mekkora kín volt ez neked. És most látom az arcod ráncba dermesztve, hogy mikor elengedted a kezem, nehogy az egész gyülekezettel szemben törjön ki belőled a keserű könny.

Ki gondolta volna, hogy ott, azon a napon nem révbe érek, hanem egy szeszélyes, néha kíméletlen óriás kap fel a kezébe, és utaztat keresztül több életre szóló élményen? Ki hitte volna, hogy alig két évvel később az utolsókat kongatja az óra...

Hallgatom a zenét, csukott szemmel, és patakzik az arcomon a könny. Még mindig hiányzol. Szeretlek.