Ezüstsas

Apám hasnyálmirigy-rákos, agyvérzésen túlesett, az orvosok lemondtak róla. Mégis, nap nap után annyian hívnak, keresnek, hogy lassanként már nem tudok válaszolni mindenkinek egyenként. A napi híreket itt szeretném megosztani velük, veletek. Nézzétek el, hogy inkább rá fordítom az időt.

Második...

2010.11.30. 00:15 | apám lánya | 1 komment

Szombaton volt két éve, hogy elkéstem. Nem tudom másképp mondani...

Címkék: évforduló

Hiányérzet

2009.10.17. 21:47 | apám lánya | 1 komment

Hívnálak... megint. Még mindig.

Szükségem lenne a tanácsodra. Bánatos is vagyok, meg nem is. Összevesztünk és elrohant. Olyan, mint te. Ha nem az ő akarata érvényesül, akkor nem lát, nem hall. Nem érti meg, hogy ő is tud bántani. Hogy mondjam el neki? Azért lehet, mert önnön tökéletességében nem kételkedik? Vagy mert annyira szeret, hogy azt hiszi, ha nem akar, nem is tud megbántani? Nem tudom. Jó lenne, ha beszélhetnék veled.

Hát, meg boldog is vagyok. Anna lett. Már több, mint egy hónapja. Emlékszem még, mennyire akartál egy kislányt. Hát, itt van. Az ő szeme is kék. Mélykék.

Semmi nem olyan, mint volt. Itt ülök ebben a nagy házban, ami a tiéd, a tiétek volt. Itt lakunk öten, és mégis üres. Mikor szokom már végre meg, hogy elmentél?

Egy éve...

2009.08.17. 16:03 | apám lánya | Szólj hozzá!

Egy éve, hogy rosszul lettél. Eszembe jutott, hogy mit tettem volna, ha a mai eszemmel látlak akkor. Nem tudom...

Címkék: emlék évforduló repülőnap

Sziszi

2009.01.10. 18:49 | apám lánya | Szólj hozzá!

Nemrég hallottam a hírt... emlékszel a dokira, aki téged, meg a Mamát is műtötte? Sziszi, jófej, nálad pár évvel fiatalabb doki. Egyszer össze is futottam vele, mikor meglátogattalak, ő meg esti vizitet tartott.

No, hát hamarosan újra beszélgethettek... tüdőrák, milliónyi áttéttel. Szemptemberben szűrővizsgálaton még tiszta volt...

Péntek este

2009.01.09. 18:47 | apám lánya | 1 komment

Itt ülök - még egyedül - és úgy érzem, írni kell. De mit? Kinek? Nem tudom.

Annyi péntek estét tölthettünk volna együtt. És mégis, valahol elvesztek a társas magányban. Hibák, amikből tanulni lehet, tanulni kell - amik jóvátehetetlenek.

Ezerszer elmantrázott mondatok, ezerszer megértett, végiggondolt gondolatok. A nincs és a van csap össze bennem naponta sokszor. Hiszen hány hónap volt, mikor nem beszéltünk egymással... és csak most mondják, mások mondják, hogy olyankor ki voltál fordítva, és nem lehetett kezelni. Sajnálom, ha a vitánk bárkinek is ártott... Én is féllábú magasugró voltam olyankor. És most?... Most írok, és azt érzem, hogy a szívem szakad meg. És valahogy azt is érzem, hogy mögém lépsz, és végigsimítasz a hajamon. Amit soha nem akartad, hogy levágjak.

Érzem, hogy itt vagy, érzem, hogy szeretsz te is. De miért csak most? Miért csak most jöttünk rá arra, hogy mi az élet értelme? Igen, persze - a többiekre vigyázok, velük már másként lesz.

Szeretnélek elengedni. Szeretném, ha tovább tudnád követni az utadat valahol a csillagokban. Szeretném, de nem megy. Élem tovább az életem, ami jobb, mint bármikor volt. Az épszerk bukást is belevéve (igen, megbuktam, hülye voltam), szóval mindent összevetve is jobb, boldogabb az életem, mint valaha. Épp csak nem tudom neked úgy elmondani, hogy a szemedbe nézzek közben.

A műtét után, míg az intenzíven feküdtél, valamiért hívni akartalak. Aztán eszembe jutott, hogy így most nem tudlak elérni. És nem tudod elhinni, milyen boldog voltam, mikor először beszéltünk utána. Akkor úgy éreztem, visszakaptalak.

Aztán lassanként kikerültek a csövek is. Tudod, milyen érzés volt az etetőkatétert az arcodhoz varrva látni? Jobb, ha nem... Aztán sikerült először végigsétálni a folyosón. Piszkáltalak, hogy el tudod-e olvasni az étterem tábláját a túlvégén, és azt mondtad, igen. És végigmentünk oda-vissza, kis pihenőkkel. Büszkébb voltam rád akkor, mint bármikor előtte. Akartál és tettél, és gyógyultál.

Végig ott lapult bennem, hogy ez az út nem lesz hosszú, mégis akkor, ott a folyosón elhittem én is, hogy vannak csodák. Vannak... csak fel kell ismerni őket. Ma is sütött a nap.

Hívni akartalak...

2009.01.06. 16:21 | apám lánya | Szólj hozzá!

... mert neked akartam ezt is elújságolni először...

Végre sikerült. Nem, nem csak az ábrázoló... igen, kettes lett... tudom, a legszebb jegy...

Hogy mi lesz a neve? Hát, ha lány, Anna... Ha fiú?... János...

Üzenet

2008.12.17. 13:53 | apám lánya | Szólj hozzá!

Pár napja kaptam egyikőtöktől ezt... nem tudnám én sem jobban leírni...

,, A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."

Fahordás

2008.12.16. 15:52 | apám lánya | 1 komment

Két hét hajtás után ismét itt ülök... töröm a fejem, hogy mit is akarhat tőlem az a naponta változó pár ember, aki ír. Mindenki a megértéséről biztosít, szóljak, ha kell segítség, hogy vagyok...

Két hétig a rajzokba, a tanulásba, makettépítésbe menekültem. Most kifogyott az anyag. Szembe kell néznem az ürességgel, ami szombaton is megérintett.

Egy hétig szinte kibírtam könnyek nélkül. Tintás volt a kezem, és bár fájt, hogy már nem az ágya mellett rajzolok, de igyekeztem csak azt figyelni, ahogy a tus lassanként beteríti a hófehér pauszt. Aztán szombatra elfogyott a tüzifa, ki kellett menni az első adagért, amit Ő rakott félre nekem.

Pakoltam a zsákokat, körülöttem emberek, mégis Őt láttam. Ott törte októberben a diót, itt terveztük a jövőt. Végül elfogytak a zsákok, a kupac üres helyén már nem találtam feladatot. Kiürült, elfogyott. És vártam, ahogy utoljára láttam kint az udvaron, hogy megjelenik megfontolt, lassú járással - már nem volt olyan fürge, mint régen - és mosolyogva bólint egyet.

Néztem a fás zsákokat, és azt éreztem, hogy elégedetten nyugtázza a dolgot, jó munkát végeztünk. Elöntöttek a könnyek...

Írjátok, hogy nehéz lehet, és fáj. Igen. Nehéz és fáj. Szenvedek, mint a kutya, naponta százszor nyúlok a telefonhoz, hogy felhívjam. Bemegyek a szobába, és az üres helye az asztal mellett szíven üt. Az eszem tudja, hogy már nem szólhatunk egymáshoz. A tudatom még nem fogadta el.

Lelle térkép

2008.12.04. 12:32 | apám lánya | Szólj hozzá!

Páran kérdeztétek, ezért egy kis térképet készítettem.

Letölthető innen: www.aquapr.hu/zszs/lelle_terkep.pdf

Virág

2008.12.01. 23:37 | apám lánya | Szólj hozzá!

Azt hiszem, sokan érkeznek messziől, ezért elkértük a virágostól a telefonszámát - talán egy kicsit egyszerűbb lesz leszervezni így az utazásotokat. Íme:

Mátyás Pálné, Balatonlelle, Kossuth L. utca 67., 85/354-852

Gyászjelentés

2008.12.01. 23:23 | apám lánya | 2 komment

Szivárvány

2008.12.01. 23:21 | apám lánya | Szólj hozzá!

Korán indult a mai nap, Lellén intéztük a temetést.

A reggeli napsütésban hamar, alig egy óra alatt odaértünk a temetőbe. Megérkezésünkkor újabb szomorú hír fogadott. Apám unokatestvére, egy általam mindig vidámnak ismert, filigrán, jókedélyű nagynéném a hétvégén halt meg. Ő is küzdött, két lányáért, önmagáért, a családjáért. Vesztesége a miénk is. Pénteken temetik. Nyugodjon békében.

Koporsó, fejfa, szállítás, ruha - a szavak csak kavarogtak körülöttem. Gyors, szinte akadálymentes ügyintézés, tapintat. Húsig ható fájdalom. Soha nem gondoltam volna, hogy a koszorúszalag feliratát a legnehezebb kimondani. Fel a fejjel! - ez volt a jelszava egész életében.

Plébánia, ismerős épület, gyerekkori illatok. Megértő, határozott, biztonságot sugárzó középkorú plébános. Megismertem. A nagyszüleimet is ő temette. Az evangéliumot gyorsan kiválasztjuk, a templomajtóra függesztendő értesítőt megírom. Életemben ilyen randán nem írtam apám nevét. Az utolsó sornál már sikerül összeszedni magam. Először szentmise, utána temetés. Még a gyerekek mikulásprogramja is belefér majd a tisztelendő napjába. Ámen.

Rövid látogatás a másik halottas háznál. Szomorú arcok helyett egy piros babakocsit látok meg először. Háromhónapos kis élet, a bánatról mit sem sejtve vigyorog rám. Maroknyi csoda. A nap kikandikál a felhők mögül.

Virágos, koszorúkról fényképek, rózsakoszorú anyám nevében, írisz tőlünk - tőlem. Könnyek bugyognak. Telefonszám - persze, mindenki rendelhet helyben, és ki is szállítják. Majd a messziről érkező látogatók belépnek a mise után fizetni. Névjegy a zsebemben. Vissza az autóhoz, nehéz cseppekben havaseső hullik.

Ismét temető. Fizetünk. Exhumálás, hamvasztás - igen, szeretnék itt lenni, mikor a dédnagyapám és a bátyja hamvait visszahelyezik a sírba. Felirat, hangosítás. Tűkön ülök, fél négyre a sárga csoport ajtajában kell lennem.

Szakadó eső, mindent egybeolvasztó víztenger. Éttermet keresünk, hogy legyen hol leülni utána - beszélgetni, emlékezni. Eltévesztjük, aztán megtaláljuk. Zárva. Akkor majd holnap, telefonon. Mikor kihajtok az étterem elől, szikrázik a napsütés az esőben. Áthúzott Lelle-tábla. Mögötte pedig egy kettős szivárvány...

Az egyik vége valahol a hegyen, talán a diófánkból ered, a másik a Balatonba hajlik. Fölötte pedig a második, halványabb, fordított. Soha nem láttam ilyet. Apám érzem magunk mellett. Könnyek között nevetünk. Ezek szerint elégedett azzal, amit intéztünk. És gyönyörű meglepetést készített elő, míg mi a sárban, pocsolyában csetlettünk-botlottunk. Egész az autópálya-felhajtóig küzd a jelenség az enyészettel.

Behajtok a szakadó esőbe. Béke van a lelkemben.

Téblábolás...

2008.11.27. 23:12 | apám lánya | 5 komment

Kisfiam, ma voltam a nagypapánál. Nagyon rosszul volt, és nagyon fájt a pocakja. Megállt a szíve... meghalt. Már nem fáj a - nem baj, gyere, állj fel, leporoljuk a havat - már nem fáj neki. Lehet, hogy most egy pár napig szomorú leszek, és néha sírni fogok. - De anya, miért nem a nagypapa sír, ha meghalt? - Nem kicsim, a nagypapa már nem sír. Megállt a szíve, már nem mozdul. Nem is gondol semmire. A teste mozdulatlan. - Anya, nézd, ezen a hókupacon is átmegyek...

 

És végig, az egész úton, haza az óvodából sütött a nap, valami földöntúli erővel. Pár napja, mikor szakad a hó, és már a belgyógyászaton feküdt, mondtam neki, hogy alig lehet látni a hóeséstől. Aztán még beszéltem hozzá, mikor hirtelen a falra mutatott. Néztem, odasütött a nap.

Ma, mikor elbúcsúztam tőle délután, az autóban végre magam maradhattam az üvöltő zokogással. Minden pocikámmal azt kívántam, azt kérdeztem, hogy most már végre boldog legyen, és jól érezze magát. És akkor a mocskos, szürke felhők közül kiszakadt először egy kis napsugár, aztán egyre több. És amíg Óbudáról hazaértem, át a Dunán, végig ragyogott az ég, amerre mentem. A napsütötte rész a hozzánk vezető lehajtó után borult árnyékba. És utána is... egész addig, míg le nem nyugodott a nagy tűzgolyó, valahol mindig elém villant egy napsugár. Meg még talán utána is... ma egy perccel tovább volt világos...

 

Fáj, kimondhatatlanul fáj, hogy már nem tudok vele beszélni. Mikor két és fél hete megtudtam a hírt, hogy megint bent van, a gyomromba nyilallt - soha többé nem fogunk órákat telefonálni. Egy hónapja mindent megadtam volna egy fájdalommentes napért. Egy hete mindent megadtam volna, ha egy fél órát megint el tudnánk beszélgetni. Most mindent megadnék azért, hogy még egyszer a szemébe nézhessek...

 

Fél órával késtem le. Fél óra, amíg itthon tébláboltam reggel. Fél óra, míg kiöltöztem, mert ma valamiért szépen akartam hozzá felöltözni. Fél óra, míg hatott a morfin és végre el tudott aludni...

 

Pár napja hirtelen kitört belőle: tizenhat nap. Ránéztem, és azt hittem, időzavarban van. Kiszámoltam neki. Nem Papa, tizenkét napja fekszel bent. Rámcsodálkozott, és épp csak azt nem mondta - hülye vagy te, lányom.

Ma telt le a tizenhatodik nap. Megszabadult minden fájdalomtól, minden szenvedéstől. Már nincsenek kínok. Az arcát néztem, és kisimult. A homlokán már nincsenek ráncok, a haja nem kócos. A szeme csukva van, és a szája, mint egy kiskapu, kinyílt. Kilépett rajta, nekivágott valaminek, amiről talán, jó esetben sejthetjük, hogy mi az.

Ő az első halott, akit láttam. Féltem belépni a kápolnába, aminek az ajtaján nem sokkal előtte, csodálkozva néztem az égő mécsest - biztos valamelyik beteg szabadult meg a kínlódástól, gondoltam, és trappoltam tovább a szobája felé. A nővérpultnál szóltak az ápolók, hogy várjak kicsit. Épp ráláttam az üres ágyára. Biztos kivitték fürdetni - gondoltam. És ahogy vártam az ugye kérdésre a megerősítést, csak a lehajtott, csóváló fejeket láttam. "Most reggel kilenckor, épp most vittük át a kápolnába" suttogták.

Nem tudom, melyik volt az első gondolatom. A megszabadult és az elvesztettem azt hiszem, egyszerre hasított belém.

 

És persze fél órával később már a legjobb pszichiáter, a bürokrácia ül a nyakamban. Igen, aláírom az OEP-es papírt, a halottvizsgálati lapot megnézem, a zárójelentéskupacokat gépiesen leteszem magam mellé.

Nem, a bürokrácia a legmélyebb gyászban sem hagy egyedül. ÁNTSZ, okmányiroda. Jó, köszönöm, akkor ha a főorvos úr visszaért, legyenek szívesek felhívni az édesanyámat. Ó, ma nincs ügyfélfogadás az anyakönyvi hivatalban? Hm... Ó, köszönöm, nagyon kedvesek, hogy mégis. Ja, nem. Látogatni jöttem, a születési és a házassági anyakönyvi kivonat nincs nálam. Nem, a jogosítványa és az útlevele sem. Jó, akkor holnap visszajövünk. Á, köszönöm, hogy visszahívtak, igen, jövünk. Nem, nem kérünk boncolást, legyen szíves engedélyezni. Jó napot, köszönöm, hogy visszahívott. Igen, szeretnénk azonnal elszállíttatni Balatonlellére, mert ott szeretnénk eltemetni. Igen, abba a sírba. Nem, nem akarok újat váltani. Jó, mennyibe kerül az üknagyszüleim exhumálása és hamvasztása. Nem probléma. Igen, jövő szombaton. Köszönöm, hogy beszél a tisztelendő úrral. Hoppá anyukám, három óra. Indulok az oviba, fél négyre oda kell érnem, mert négytől átkerül a kék csoportba, az meg még húzós, mert még épp csak beszoktatós...

 

Igen, az élet megy tovább. A nap felkel és lemegy - bár néha csodamód ellop egy pillanatot az éjszakából.

Az ezüstsas leszállt

2008.11.27. 09:58 | apám lánya | 13 komment

Ma reggel, a hospice házba beérve üres ágy fogadott...

Az Ezüstsas leszállt. Most nem tudok többet írni, majd jelentkezem.

Az utolsó kép

2008.11.27. 07:52 | apám lánya | Szólj hozzá!

Ez a kép augusztban készült, azt hiszem, az utolsó.

Két nappal később kezdődött a kivizsgálási kálvária. Mikor elkattintottam a gépet, furcsa érzésem volt, mintha ellopnám a pillanatot. Repülőnap volt, meleg, nyugalom. Örültünk az együtt töltött napnak, és mindenki boldogan ment haza. Épp csak a hasa fájdogált, de hát elcsapta - gondoltuk akkor.

Örülök, hogy ott lehettem. Köszönöm, Karcsi!

Címkék: emlék fénykép repülőnap

Emlékek

2008.11.26. 17:42 | apám lánya | Szólj hozzá!

 

 

 

 

Ebéd

2008.11.26. 12:12 | apám lánya | 2 komment

Apámra várok másfél órája a hospice társalgójában, a mentő már elindult egy jó ideje, ki tudja, mikor ér ide. Két beteg ebédel előttem az asztalnál, egy néni és egy bácsi. Épp az evésre unszolják őket, hogy le ne gyengüljenek. A néni a 90 felé járhat. Csendes tragédia, mindennapi dráma. Öregség, gyengülés. És mégis, valahol összekacsint a két öreg, míg a néni már szintén nyugdíjas lánya győzködi csuparánc anyját. Mosolyogva beszélik, hogy nem kell a segítség. Hiszen ki törődne velem, ha én nem. Más nem törődik velünk, de nem is kell - mondja a bácsi, miközben szorgalmasan szürcsöli a paradicsomlevest. Zsuzsika, félek enni, mondja a néni. Az ő lányát is így hívják. És ő is kapaszkodik az anyjába. Mikor azt hiszi, nem látják, gyorsan visszanyel pár könnyet. Látjuk, ahogy töpörödnek, gyengülnek. És mégis, sokkal erősebbek nálunk. Szabad őket visszatartani? Egy 90 éves más, mint az, aki még a hatvanat sem töltötte be. De három hete tartó dilemma: adjak erőt, és húzzam ki, vagy nyugodjak bele? Kapaszkodjak csak azért, mert nekem rossz, ha nincs itt? Kapaszkodjak azért, mert nekem ő érték? Vagy adjak erőt, mert vannak csodák? Ne engedjem? Rázzam fel? Hiszen annyi mindenkiről mondtak le. A szomorú, hogy nem tud egyikünk sem objektívan látni. Sem ő, sem én. Itt nincs jó megoldás.

Telefon

2008.11.26. 00:39 | apám lánya | Szólj hozzá!

A készülék lemerült, ne keressétek rajta.

Puk kód hiányában sajnos nem tudom használhatóvá tenni, mivel a három próbálkozást ellőttem...

Az itt megadott címemen viszont elérhető vagyok, az üzeneteket pedig továbbítom.

Hospice

2008.11.25. 19:15 | apám lánya | 4 komment

Ma elmentünk édesanyámmal a hospice házba. Kegyetlen dolog ezt kimondani.

Napokon keresztül kiabáltam, veszekedtem, berzenkedtem, de be kell látnom: nem lehet otthon ápolni. A kórházban egyik helyről tologatják a másikra, sehol sincs "létjogosultsága", hiszen mindenki lemondott róla. Gyógyíthatatlan.

Az épület talán két saroknyira van a helytől, ahol gyerek volt. Ha nem csal az emlékezetem, nagyanyám abban az utcában látta először egy kislánnyal, akivel ellógott fagyizni... Másik irányban két sarokra születtem én... A körök valahol mindig bezárulnak.

A ház kívülről olyan, mint egy lakótelepi iskola. Belülről viszont - én is meglepődtem. Nyugalom és elfogadás sugárzik minden egyes hússzín falból. Csend van és szinte meghitt. Miért nem lehet ilyen egy kórház? Miért csak a menthetetlenek kapják meg ezt a bánásmódot? Mennyivel kevesebb ember szorulna erre, ha már ott is emberként kezelnék? Rengeteg kérdés, nem tudom a válaszokat.

Beszéltem a vezető doktornővel, aki a nagynénémmel dolgozott együtt 30 évig. Azt hiszem, ez a tény nem kis szerepet játszott abban, hogy kaptunk helyet.

Beszélgetés közben csörgött a telefonja, és úgy, olyan természetesen, nem sértőn beszélt egy frissen eltávozott betegük hozzátartozójával, mintha arról beszélne, hogy igen, el kellett utaznia, mert ő azt akarta, neki ott jobb.

Ültem a székben, és hálás voltam. Ez a hely, ha talpra nem is állítja, de végre tapintatosan bánik a haldokló érzéseivel, érzelmeivel.

Kitöltöttem a papirokat, és egy nagyon rövid "idegenvezetéssel" megismertem a helyet. Csendes, növényekkel teli, hólepte kert, kis szobácskák, minden felszerelés, ami kell. Az ajtók fölött kis táblák, hogy épp ki "szponzorálta". Talán zavaró is lehetne, de ebben is van tapintat. Persze az önzetlenség nem hivalkodik, de nekem személy szerint nincs kifogásom ellene.

Miközben a doktornő írta a kórlapot, persze azonnal kitört belőlem a kérdés: miért nem, mikor vihetem haza? Hiszen van házi ellátás, hiszen meg tudják oldani. A válasza dodonai volt: ha akár járókerettel ki bír menni egyedül a wc-re, akkor azonnal.

Apámnál egyébként csak délelőtt voltam, nem sokáig. A zárójelentéséért rohantam be, én vittem át a hospice-ba. Odaültem az ágya mellé, és kérdőn rám nézett "mi van a kezedben". Mutattam neki, rajta nagy betűkkel: zárójelentés.

A szemöldöke hirtelen felszaladt, és csodálkozva nézett rám. Elmeséltem neki, hogy neurológiailag, belgyógyászatilag stabil. Átkerül egy helyre, ahol szinten tartják, és fájdalmat csillapítanak. És talán nem volt hazugság, hogy azt is hozzátettem - mert a kemot még nem lehet folytatni.

Ma egy kicsit határozatlanabb volt, nem akart eltökélten meghalni. Hiszen a hétvégén már rákérdeztem, és akkor azt mondta, feladta. Ma, mintha valami csillant volna a szemében. Nem tudom, mit higgyek, miben reménykedjek...

Holnap tehát, 11-kor indul a menet. A következő.

Holdfogyatkozás

2008.11.18. 18:43 | apám lánya | Szólj hozzá!

Kedves Rokonok, Barátok, Ismerősök!

Sajnos rossz hírt írok Nektek.
Mint azt sokan tudjátok, Apámnál augusztusban hasnyálmirigy-rákot állapítottak meg. A szeptember eleji műtétre három órán belül tizenöten adtatok vért, ami önmagában rengeteg erőt adott neki. Köszönöm nektek.
A műtét sikerült, kivették a hasnyálmirigy felét, és az öreg medve cukra sem bolondozott, októberben megkezdhette a kemoterápiát. A műtőben vett szövetminta akkor nem sok jóval bíztatott, de ő hitt, bízott, küzdött - emberfeletti erővel.
Ma egy hete azonban, november 11-én egy agyvérzés keresztülhúzta a számításainkat. Nem egy ér pattant el, hanem az agynak a vegetatív része kapott túl kevés oxigént.
Lebénult a bal oldala, nehezen lélegzik, aritmiás a szíve. A kórházban stroke-ot állapítottak meg, és az intenzíven volt két és fél napig. Utána átkerült egy kórterembe, most ott fekszik.
A nyelési problémák miatt szondát tettek be az orrába, amit a jobb kezével állandóan kihúzgált, mert "basztatja". Lekötözték a kezét. Rá, az Ő erejére vall, hogy másnap
reggelre megmozdította a béna bal kezét. A bal lába is mozog egy kicsit, hihetetlen küzdelem zajlik a testében. A daganat pedig közben alattomosan nő benne. A mája, ahol a legtöbb áttét van, hatalmas. A kemoterápiát meg kellett szakítani, a fájdalomcsillapításra szorítkoznak.

A hétvégéig átkerül a neurológiáról a belgyógyászatra, ahol az édesanyám húga, a kezelőorvosa fogja tovább kezelni. Végtelen szeretettel veszik körül, a legfontosabb, hogy ne szenvedjen.
Az állapota hullámzó. Ma nem tudott beszélni, tegnap egész jól volt, akkor beszélgettünk. Szavakat mondott csak, de nekem annyi is elég volt. Megkérdeztem, hogy fogad-e
látogatókat. Igent mondott. Így tehát, akaratának megfelelően, aki Közületek akar és tud, nyugodtan látogassa meg. Mielőtt beléptek, készüljetek fel rá, hogy egy meggyötört, szenvedő, beteg embert fogtok látni. Ne sírjatok előtte. Tudja, hogy mi jön, de soha nem bírta látni, hogy sajnálják.
Az elmúlt három hónapban sokat változott. Mint tudjátok, nekem kivételes szerepem volt az életében. És mikor kiderült, hogy nagy baj van, gyökeresen megváltozott. Mindenkivel olyan lett, mint velem volt. Elfogadta a segítséget, és megdöbbent, mennyien szeretitek.
Mikor utoljára jött haza Kolozsvárról, és a kivizsgálások elején hepatitis állt kilátásban, felhívott. Mondta, hogy ha fertőző, akkor két hétig nem találkozhatunk.
Megkérdeztem, mi van, ha nem. Azt mondta, akkor térdre, imához...

Ha bármi kérdésetek van, elértek. Nehéz nekünk, de neki még nehezebb. Még az elalvásért is meg kell küzdenie. Nem tudjuk, hogy napok vagy hetek vannak hátra.
Ne búcsúzni menjetek hozzá, ha mentek, hanem szeretet, megnyugvást adni.

Vigyázzatok magatokra!
 
Zs

Címkék: levél agyvérzés hasnyálmirigy rák