Korán indult a mai nap, Lellén intéztük a temetést.
A reggeli napsütésban hamar, alig egy óra alatt odaértünk a temetőbe. Megérkezésünkkor újabb szomorú hír fogadott. Apám unokatestvére, egy általam mindig vidámnak ismert, filigrán, jókedélyű nagynéném a hétvégén halt meg. Ő is küzdött, két lányáért, önmagáért, a családjáért. Vesztesége a miénk is. Pénteken temetik. Nyugodjon békében.
Koporsó, fejfa, szállítás, ruha - a szavak csak kavarogtak körülöttem. Gyors, szinte akadálymentes ügyintézés, tapintat. Húsig ható fájdalom. Soha nem gondoltam volna, hogy a koszorúszalag feliratát a legnehezebb kimondani. Fel a fejjel! - ez volt a jelszava egész életében.
Plébánia, ismerős épület, gyerekkori illatok. Megértő, határozott, biztonságot sugárzó középkorú plébános. Megismertem. A nagyszüleimet is ő temette. Az evangéliumot gyorsan kiválasztjuk, a templomajtóra függesztendő értesítőt megírom. Életemben ilyen randán nem írtam apám nevét. Az utolsó sornál már sikerül összeszedni magam. Először szentmise, utána temetés. Még a gyerekek mikulásprogramja is belefér majd a tisztelendő napjába. Ámen.
Rövid látogatás a másik halottas háznál. Szomorú arcok helyett egy piros babakocsit látok meg először. Háromhónapos kis élet, a bánatról mit sem sejtve vigyorog rám. Maroknyi csoda. A nap kikandikál a felhők mögül.
Virágos, koszorúkról fényképek, rózsakoszorú anyám nevében, írisz tőlünk - tőlem. Könnyek bugyognak. Telefonszám - persze, mindenki rendelhet helyben, és ki is szállítják. Majd a messziről érkező látogatók belépnek a mise után fizetni. Névjegy a zsebemben. Vissza az autóhoz, nehéz cseppekben havaseső hullik.
Ismét temető. Fizetünk. Exhumálás, hamvasztás - igen, szeretnék itt lenni, mikor a dédnagyapám és a bátyja hamvait visszahelyezik a sírba. Felirat, hangosítás. Tűkön ülök, fél négyre a sárga csoport ajtajában kell lennem.
Szakadó eső, mindent egybeolvasztó víztenger. Éttermet keresünk, hogy legyen hol leülni utána - beszélgetni, emlékezni. Eltévesztjük, aztán megtaláljuk. Zárva. Akkor majd holnap, telefonon. Mikor kihajtok az étterem elől, szikrázik a napsütés az esőben. Áthúzott Lelle-tábla. Mögötte pedig egy kettős szivárvány...
Az egyik vége valahol a hegyen, talán a diófánkból ered, a másik a Balatonba hajlik. Fölötte pedig a második, halványabb, fordított. Soha nem láttam ilyet. Apám érzem magunk mellett. Könnyek között nevetünk. Ezek szerint elégedett azzal, amit intéztünk. És gyönyörű meglepetést készített elő, míg mi a sárban, pocsolyában csetlettünk-botlottunk. Egész az autópálya-felhajtóig küzd a jelenség az enyészettel.
Behajtok a szakadó esőbe. Béke van a lelkemben.
